Shiloh Jaeden Williams

Név: Shiloh Jaeden Williams

Becenév: Shy, Jay

Születési dátum: 1995. december 23., Ismeretlen (Korábbi akóhely: Kells, Írország)

Kor: 17

Nem: Nő

Csoport: X-Tagozat (Rohamosztagos)

Nemi beállítottság: Hetero (aki nem kap szívbajt egy nő gondolatától, de ettől nem bi)

Avatár: Susan Coffey

Felszerelés: 2 db Army (Firat) nikkel és 2 db Katana


Szeme: Szürkészöld szemek, kifejező pillantással. Ha nagyon fontos, tudja leplezni magát, de egyébiránt nem egy nagy színész, legalább is s szemei nagyon rosszul hazudnak. Általánosságban a tekintete éles, fürkésző, szinte az ember belsejében kutakodik. Rásegít, hogy bár Shiloh nem egy sminkelős típus, a szemeit mindig kihangsúlyozza valahogyan. Nem ellenséges vagy barátságos a nézése, de az érzékenyebb lelkűeknek bizalmatlannak hathat.

Haja: Vörös, dús, de vékonyszálú. Bár ápolt és tiszta, nem igazán van látható rendbe szedve, legtöbbször olyan, mintha elaludta volna. Mázli, hogy nem áll neki annyira rosszul. Ha nagyon muszáj, és akadályozná, hanyagul elegáns copfba köti, egyébiránt ahogy esik, úgy puffan a fésülködés után.

Alkata:Az átlagnál magasabb, de összhatásában látszólag sovány. Nem olyan széles a csípője, nincs ellátva sem farban, sem kebelben, viszont a magassága miatt legalább a lábai jó hosszúak (meg a karja sem rövid, szóval langaléta is bizonyos szögekből). Bár nem látni rajta dagadó izmokat, rohadt inas, néhol egyenesen szálkás. A felkarját, a hasát, és a combját szereti emiatt mutogatni, de csak diszkréten. Nem szereti, ha nagyon feltűnő, így nincs túlbabrálva sem a haja, sem az arca, viszont az öltözködése nem mondható „terepbarátnak”. Szereti a motoros cuccokat, a fűzős, csatos vackokat, a magas zoknikat, a csizmákat, bakancsokat, tornacipőket. Kiegészítők közül a fülében, nyakában találni ezt-azt, ez utóbbi általában jól fedett (sál, kendő garbó, nyakörv, stb.). Az óriási fejhallgató gyakran elmaradhatatlan kellék. A szemüvegeket is imádja, de mivel a szeme rendben van, ezek üveglencsések. Általában mindezek vörösben, feketében, fehérben.

Érdekesség: Nincsenek testékszerei, tetoválása, viszont van egy sebhely a bal lapockáján, és a nyakán, előbbi szúrás, utóbbi inkább felszíni vágás nyoma. Ritkán láthatók. Ha a lapockáját ki is lehet szúrni, a nyakát ritkán vagy soha nem hagyja szabadon, ha nem muszáj. A jobb szemöldöke egy helyen hiányos. Egyszer csúnyán felszakadt, aztán ott valamiért nem nőtt vissza.


Jellem: Nem egy bőbeszédű, csacsogó valaki, nem szereti osztani az észt. Akinek van, nem kell, a többi meg mehet a fenébe. Alacsony a toleranciája az „idiótákhoz”, azokhoz, akik ki akarják oktatni, vagy meg akarják változtatni. Előfordul, hogy fejjel megy a falnak, de az esetek legnagyobb részében tanul belőle. Realista-pesszimista, cinikus és szarkasztikus, nem reménykedő, vagy hívő típus (egyenesen anti-vallásos). Általában távolságtartó, nem szociális, barátkozó jellem. Képes ezekre a dolgokra, és nem hajt el senkit, aki nem megy az agyára, de nem valószínű, hogy valaha is kezdeményezne ilyesmit. Szabadszájú, makacs, és nem mindig játszik a szabályok szerint, azonban nem menekül el a felelősségvállalás elől. Mások iránt felelősséget vállalni viszont utál, és nem is szokott normál esetben. Kitartó és enyhén adrenalinfüggő, nem igazán félti az irháját, ha ez megdobogtatja a szívét, ám ha valami nem érdekli, vagy köti le, kicsi az esélye, hogy teljes erőbedobással fogja csinálni. Enyhén bosszúálló természet, ha lehet, megfizet… bár nem kap agyvérzést, ha nem. Maximum kidühöngi magát, mikor senki nem látja. Ennek ellenére nem gonosz, vagy rosszindulatú, sőt. Csak kicsit tüskés.

Hobbik: Videójátékok, szerepjátékok, képregények, mangák (érdekes módon nem egy sci-fi rajongó), krimi-és thrillerkönyvek, a saját maga által kifejlesztett „harcművészet” gyakorlása (legalább is ő így hívja), mindenféle pusztakezes harci gyakorlat, amibe csak keveredhet. Néha firkál vagy írogat, de ez utóbbit nem veri nagydobra. Szeret sportolni is, ha valaki meghozza hozzá a kedvét, mert versenyszellemből és egészséges arroganciából nincs hiány. Ha veszít, elviseli, de csak még jobban le akarja nyomni aztán az illetékest.

Szeret: Kaja, savanyú (gumi) cukor, zene, állatok, ha igaza van

Nem szeret: Álszentek, idióták, izomagyúak, apuci fiai/lányai, playboyok, pompomlányok, sikítozó rajongók (fiúk-lányok), egy helyben ülni és nem csinálni semmit, édességek, ha okoskodnak-kioktatják alap nélkül, ha valaki valami olyanba szól bele, amire semmi rálátása nincs… és még sok minden. Szerencsére nem közveszélyes.

Célok az életben: Semmi különös. Mindig is sodródó típus volt. Nem akar családot, vagy megváltani a világot… mindössze jó sok „buliba” keveredni, sok segget szétrúgni, kicsit romantikusan fogalmazva csak kalandokra vágyik, másra egyelőre aligha.


Hogy én? Ne viccelj… minek?
Áh, jó, de csak ha utána békén hagysz. Világos?
Oké. December volt. Állítólag. Ott voltam egy pokrócba csomagolva, nyilván nem emlékszem. Szóval szakad a hó. És sötét van. Én meg ott bőgök egy templom küszöbén. Egy templom… jobb nem is lehetett volna. Életem első karácsonya. Mindenesetre elég hangos voltam ahhoz, hogy megszakítsak valami misét. Jól tettem. Bár, utólag, ki tudja… az egész gyerekkorom arra ment el, hogy hülyeségekkel próbáljanak traktálni. De nem, nem ők. Ők hamar túladtak rajtam, hogy valami „normális” családhoz kerüljek. Szőke, kötényes nénihez, meg az öltönyös férjéhez, akiknek a derekuk tört a színjátszásba, hogy azt higgyem, jó fejek. Persze, lehetett volna rosszabb. Éppen előadhatnám a klasszikus drámát, hogy vertek, kihasználtak, az apám fogdosott, sajnálj csak… de nem, nem volt semmi ilyesmi, szóval, ha csajozni akarsz, és valami szorongós pipire vágysz, akit majd te bontasz ki a héjából, most húzz el, ez undorító.

Tehát, a nevelőszüleim. Igazából tényleg teljesen normálisak voltak: szűk látókörűek, begyepesedtek, unalmasak. És nem értettek a gyerekekhez. Mintha csak vettek volna egy próbababát, és elhagyták volna a használati utasítást, persze ezt nem szabad megtudnia a szomszédoknak. Ha behívott az igazgató, hogy bevertem valaki arcát és visszakaptam, nem értették; ha elvettem egy kismacskát a szadista törpéktől, és iskolabunyó lett belőle, nem értették. Hogy is értették volna? Soha nem kérdeztek, nem voltak rám kíváncsiak, nem tudták, mit miért teszek. Annyira féltek megtudni, hogy egy agykurkász gyógyegérhez küldtek. Nem mintha ő nem adta volna fel, és tárta volna szét a karját, miután a „szüleim” az utolsó pénzüket is odaadták, és nem csurrant-cseppent tovább. Az ok persze egyszerű volt: nem volt semmi bajom. Először én is azt hittem, valami nem jó, de ha az ember tisztába kerül magával, mindenféle illúzió nélkül, tökre megnyugszik, és nem azt keresi, hogy vajon mit mondtak róla azok, akik nem is ismerik.

Ha valaki normális volt, az én voltam, nem ők. Figyeltem a kölyköket, ahogy körbenevetnek egy szerencsétlent, aki már odaadta az ebédjét és a pénzét is, és most törött ujjakkal törölgeti a vérző orrát. Csak visszafordultam a konzolomhoz. Milyen jó, hogy az én világomban egy gombnyomás rendbe hoz mindent. A virtuális mocskok elfekszenek a virtuális padlón, a virtuális túszok meg megköszönik neked. Távol áll mindentől, ami valós, de legalább levezethettem azt a dühöt, amivel az ilyen kis hájas elkényeztetett nyomiknak akartam kitépni a légcsövét. Meg remek koordinációs készséget és reakcióidőt ad. Tudtad?

De mindegy is, félremegy a történet. Minden kölyök életében van egy korszak, mikor azt hiszi, hazatalál. Vagy a pompomlányok, vagy a drogosok között, de egy rövid időre azt hiszi, vannak, akik olyanok, mint ő, akik megértik. Aztán rácsesznek. Mint én. Emlékszem a kis stiklikre… megszívatni a gazdag kis apuci fiát, akinek a többiek kényszeredetten polírozzák a valagát. Elemelni egy kis pénzt, vagy ezt-azt. Néha odanyomni egy-két ütést. Imádtam. Lángolt bennem a vágy, hogy megfizessek, hogy erősebb legyek, nagyobbat üssek, magasabbra rúgjak. Igazságot tettem, a sebhelyek meg menők voltak, még ha nem is tetszettek mindenkinek. Mikor kicsavarod valaki karjából a kést, és puszta kézzel-lábbal tiprod el az előnyét, amit a fegyverének tudott be. Pisztolyt is vettem el párat. Félnem kellett volna… hmm… oké, tényleg nem voltam normális. Persze, normális tizennégy évesek nem páholnak el olyan 14-15 éveseket, akik apuci szolgálati fegyverével akarnak keménykedni. Olyan, voltam, mint valami utcakölyök a filmekben. A saját szabályaival. Nem szól rá senki, nem próbálja senki visszafogni. Lényegtelen. Nem sokkal azelőtt szálltam ki a buliból, hogy az idiótákat elkapták. Fel kellett nőnöm, és rájönnöm, amire minden naiv kis tini: hogy igazából nem tartozik sehová. Nyilván az én hibám volt, ha őket kérdezték. Engem akartak bemártani. Nem sikerült, most egyedül rohadnak, amiért hülyének néztek. A kórházat mondjuk nem úsztam meg. Életem addigi legjobb harca volt. Nem mindenki osztotta az örömömet: a „szüleim” persze nem bíztak bennem, sosem hittek nekem, így maradt a nyakamba akaszkodás, a kémkedés, és sok-sok üres ajándék, hátha nem tűnik fel. Utálom, ha idiótának néznek… nagyon. És irritál, ha a nyakamba lihegnek. A lényeg viszont, hogy a „szüleim” klasszikus idióták voltak, zsetonnal próbálták kompenzálni. Hát azt mondtam: jó, kéne egy motor. Aztán, hogy kellene rá jogsi. Aztán, kéne egy jegy, utazom Hastingsbe a barátaimhoz. Ha egy kicsit ismertek volna, tudták volna, hogy nincsenek barátaim. De nem lényeg. A lényeg, hogy leléptem Noirral, a macskámmal… talán már említettem. Nem? Akit elvettem a majmoktól. Már hatalmas, bundás dög. Imádom. Mindegy.

Szóval lövésük sem volt, hogy mit csinálok, és miután egy héttel később sem mentem haza, éreztem, hogy nem is bánják, ha még a pénzük miatt sem keresnek. Hát jó. Hozzászoktam ahhoz, hogy senkit sem érdekel senki, és ez immunissá tett erre a sok sz*rságra. Akkor nem is megyek vissza. De mégis hova megy egy tizenhat éves, ha nem akar feltűnni? Mondjuk egy iskolába. Logikus válasz, elvégre mi fura van abban, ha egy ilyen korú gimibe jár? Semmi. Szóval irány a Red Rose, van koli, meg miegyéb. Legalább addig, míg nem fognak gyanút… és kitalálom, hogy mi legyen. Lényeg az improvizáció. Ellötyögtem ott, a hétvégéken alternatív megélhetési ötleteket gyártottam, előre vásárolgattam, ilyesmi.

Egy ilyen hétvégén kötöttem ki egy bolti rablás kellős közepén. Nem, nem úgy, nem én raboltam ki. Én a túsz voltam. Tegyük hozzá, tényleg én néztem ki ott a leggyámoltalanabbnak. Ez az egyik erősségem. Nem is számított rám a fickó. Mikor kirúgtam a kezéből a stukkert, úgy nézett utána, mint valami őzike, nem gondolva arra, hogy egy gyomrontérdelés és egy jobb egyenes tökéletesen belefér, míg bambul. Tudod, koordináció, és reakcióidő… nem, igazából sok gyakorlás, meg a tudat, hogy nem kellemes, ha vérzik a fejed. Mikor már eszméletlen volt, átkutattam, volt nála egy telefon. Az irónia, hogy azon hívtam ki a rendőrséget… csak fél órával jöttek később, mint a pizzafutár szokott. Leléptem, mire odaértek, még csak az kéne, hogy mutogassanak majd, mint valami tenyészállatot, és hirtelen mindenki vissza akarjon fogadni a családjába. Nem sokkal később már szenzációs hír volt, hogy a zsaruk elcsípték a rablót, és megmentették a túszt, aki elrohant a sokk miatt, de valószínűleg jól van. Hát, ez van. Mázli, hogy annyira el volt mindenki foglalva a gatyája összemocskolásával, hogy nem tudtak normális leírást adni rólam.

Én meg megyek vissza, mintha mi sem történt volna. Nyilván nem sikerült. És kivételesen nem miattam… hanem az X-tagozat miatt. Hosszú sztori. Ne menjünk bele, ismered. A lényeg, hogy végül úgy döntöttem, talán nem lesz olyan szörnyű ebbe a suliba járni.


Én meg megyek vissza, mintha mi sem történt volna. Nyilván nem sikerült. És kivételesen nem miattam… hanem az X-tagozat miatt. Hosszú sztori. Ne menjünk bele, ismered. A lényeg, hogy végül úgy döntöttem, talán nem lesz olyan szörnyű ebbe a suliba járni.