Keiran Radclyffe

Név:   Keiran Radclyffe
Becenév: Keir, Rad

Születési dátum: 1998. január 2. Loch Ness
Kor:  17
Nem : férfi
Csoport: X-tagozat, felderítő
Nemi beállítottság: Hetero
Avatár: Callan McAuliffe
Felszerelés: 2 Tiger USA Blue Strike Spring Assisted Knife- Black Plain, 2 Walther P99QA
Szeme: Leginkább a barna sötétebb árnyalataival játszanak szemei, alig észrevehető sötét-zölddel színesítve. Pillantásából nagyon nehéz bármit is kiolvasni, hiszen még pupillái is csal alig észrevehetőek, bár ennek ellenére is szinte ölni tud tekintetével, vagy éppen jéghidegen nézni valakire. A zöld színt inkább szeme alsó részében lehet felfedezni, ami azt az érzést keltheti, mint ha szeme két részből állna.
Haja: Szemével együtt ez is barna, annyi különbséggel, hogy ez nem olyan sötét. Néhány hajszála színe inkább valahol a barna egy világosabb árnyalatát vette fel, ezzel téve enyhén világosabbá haját. Általában felzselézve hordja, de néha csak egyszerűen úgy fésüli, ahogy tetszik neki.
Alkata: Nem mondható soványnak, de nem is olyan kövér, inkább az átlagoshoz közeli alkattal rendelkezik, bár egy kicsit még is az átlagos fölött van. Ezt annak köszönheti, hogy szokott járni gyúrni, bar ez csak kicsit látszik meg rajta, hisz nem egy tiszta izom csávóról van szó. Nem éppen kicsi a maga 183 centijével, de nem kérkedik senkinek sem magasságával. Kedvenc viselete egy szürkés farmer, egy, az átlagnál kicsit világosabb szürke cipő, egy szürke póló és egy fekete utcai cipő. Ez tükrözi stílusát, vagyis egy kissé komoly, de nem túl felnőttes, de a legtöbb ruhát hajlandó viselni.
Érdekesség: Van egy vágás a jobb lapockája felett, ami ugyan összeforrt, de nem tűnt el nyomtalanul.
Jellem: Határozott jellemmel rendelkezik, ami ha máshol nem is, hát komoly arcán biztos, hogy meglátszik. Egy kicsit zárkózott és csendes, bár néha neki is sikerül feloldódnia. Nem könnyen barátkozik, a bizalmát pedig még ennél is nehezebb elnyerni. Barátaiért viszont szinte mindent megtesz, kivéve, ha az életébe kerülne, hiszen nem őrült meg. Néha egy kicsit túl komoly, bár őt ez nem zavarja, inkább másoknak van vele baja, de annyi embernek nem akad meg ezen a szeme,hogy változtatni akarna rajta. Nem túl bőbeszédű, inkább csak figyeli az eseményeket. Benne nincs meg az a tipikus optimizmus, amit sok ember magáénak tudhat, ez valahogy kimaradt belőle. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg már halott lenne. Nem mindig mutatja ki érzelmeit, csak ha szüksége van rá (vita közben a haragját, vagy amikor eljátssza hogy szomorú), vagy amikor már nincs kedve elrejteni az érzelmeit mások elől, nem tudja leplezni őket. Szereti szabadidejét edzéssel tölteni, ami közben zenét hallgat, néha még az olvasásra is sikerül magát rávennie. Leginkább a sci-fi regényeket szereti, ebből is olvasta el a legtöbbet, ami kemény négy könyvet jelent, így a mennyiség hűen ragaszkodik ahhoz, hogy csak néha olvas, csak rövidebb könyvek között válogatva. Nem igazán szereti, ha nagy figyelem veszi körül, vagy a középpontban van, ezért inkább próbál hátrébb meghúzódni, ahol nem kap nagy figyelmet. Hangja is néha inkább csak suttogás, bár nem csak halkan tud beszélni. A zenét viszont szereti, sőt gitáron is játszik. Ő aszerint az elv szerint él, hogy zene nélkül nincs zene.
Hobbik: gitár, edzés, néha könyvek (abból is leginkább a sci-fi regények érdeklik), zenehallgatás, tévézés, futás, közelharc gyakorlása, lövészet, fegyver szétszerelése, illetve összeszerelése
Szeret: lövészet, edzés, közelharcok, zene, gitározás, cukorka, nasik
Nem szeret: akik köcsögök vele, unalom, semmittevés, középpontban lenni
Célok az életben: Egyelőre túlélni, de majd valamikor szeretne zenei karriert

Nos hát hol is kezdjem? Akkor kezdjük az elején, a családommal. Apám katona, sőt mondhatni híres, bár nem a jószívűsége miatt... Talán inkább azért, mert eltűnt egy fontos bevetés során 19 társával együtt, de hogy mi volt a küldetés célja, azt csak az akkori parancsnok tudja, de ő azóta már felszívódott, sőt, talán már meg is halt. Itt maradtam egyedül anyámmal. Szinte vicces belegondolni, hogy egy 13 éves gyerek látja el a legtöbb házimunkát, ugyanakkor mégis szomorú. Anyám már igazából szinte félig halott, de nem csak azért mert biztonsági őr volt és egy rablás során meglőtték, hanem apám halála miatt is. Sajnos attól a bizonyos lövéstől mindkét lába lebénult, de azt nem tudom, hogy mitől. Na mindegy, mert apám addigra megtanított néhány dologra, például lövésre, de a túlélésről is tudok ezt azt. Ezeket igazából csak azért tudom, mert eredetileg katona akartam lenni, ami szerintem normális, hiszen apám volt akkor a példaképem, többek között azért is, mert néha hajlandó volt behúzni egy pár srácnak, akik nem annyira voltak velem jó fejek... Mire meghalt már tudtam, hogy hogyan kell valakit leszerelni, vagy tüzet rakni, de a lövés is egész jól ment már akkora, egy kis izomzatot is sikerült összeszednem és a közelharchoz is konyítottam kicsit, igaz, a két utolsót nem neki köszönhetem. Így összefoglalva furának hangzik, hiszen egy mindössze 13 éves kisfiú mégis honnan tud ennyi dolgot? Kérdezik sokan. Nos, most megsúgom a titkot: rengeteg időt töltöttem apámmal. De ezek úgy őszintén nem számítanak olyan sokat. Ahogy teltek az évek én is kamaszodtam, kezdtem mindenféle baromságot csinálni, amiről tudtam, hogy nem kéne, de pont ez motivált. A többiek szemében szinte semmi sem volt észrevehető, igaz mindent, egyedül csináltam. Aztán egyre több vitám volt anyámmal, amit nem igazán bírt. Az egyik ilyen estén aztán szívrohamot kapott, de a mentők későn értek ki, és már a mentőben meghalt. Persze akkor sajnáltam, meg magamat okoltam, bár igazából az én hibám is volt, viszont azóta kinőttem ebből, és valami egészen más világba nőttem. Egy viszonylag normális családhoz kerültem szerencsémre. Ekkor váltam csendessé is, meg kezdtem elveszteni minden ismerősömet. Egy részük meghalt, mert már elég idős volt, a többiek meg egyszerűen nem bírtak. Ekkor voltam 15 éves. Mielőtt még második családot kellett volna keresnem inkább elmentem egy suliba, hogy végre békén hagyjanak. Ez volt a Rose Red. Igazából semmi fura nem volt benne eleinte. Aztán egy bizonyos napon sétálgattam az utcán, amikor egy pasas kést nyomott a hátamhoz, persze úgy, hogy senki se lássa. Tudtam, hogy semmi értelme bármit is tenni, elég krimit láttam már. Így hát azt csináltam amit ő akart. Addig mentünk, amíg egy sikátorhoz nem értünk, ahova bementünk. Amikor már eléggé bent voltunk úgy éreztem, hogy ideje tenni valamit. Így hát hirtelen jobbra pördültem, hogy a kés ne szegeződjön a hátamra. Amint megpördültem és szembe érkeztem a pasassal egy pár másodpercem volt, hogy felmérjem a helyzete. Amikor ezzel megvoltam gyorsan megfogtam a támadóm csuklóját, majd megpróbáltam neki lökni a falnak, ami persze nem sikerült, de sikerült elég közel jutnom ahhoz, hogy a hasába könyököljek, amitől elejtette a kést és összerogyott. Gyorsan felkaptam a kést és rá szegeztem, hogy ne tudjon felállni. Aztán mielőtt leszúrhattam volna átgondoltam a dolgot és végül arra jutottam, hogy minek nekem egy hulla? A börtön után annyira nem vágyódom, és soha nem is akarom kipróbálni… Úgyhogy eldobtam a kést az egyik kuka felé, majd gyomron rúgtam a pasast, hogy még csak véletlenül se rám figyeljen, miközben elfutok. Aztán másnap jött az igazgató és felajánlotta az X-tagozatba való csatlakozást. Nos, azóta is nagyjából így élek, bár nem igazán kényszerítenek be egy késsel a sikátorba…